2. Helyzetelemzés

Magyarországon az ország sajátos földrajzi és vízrajzi adottságai miatt a vízgazdálkodási tevékenységnek, a vízügyi igazgatásnak és a vízjognak nagy és értékes hagyományai vannak, nem véletlenül. Hazánk egyike azon európai országoknak, amelyek a legkedvezőtlenebb felszíni vízkészlet-gazdálkodási adottságokkal rendelkeznek. Az országon belül képződő helyi vízkészlet mind a területhez, mind a lakossághoz viszonyítva csekély. Az országba érkező és onnan távozó átfolyó vízkészlet csak részben enyhíti a feszültségeket, mert egyrészt a területi eloszlása kedvezőtlen, másrészt a felhasználás szempontjából kritikus száraz időszakokban a növekvő vízhasználatok miatt csökken, minősége pedig romlik. Az ország medence jellegéből következő kedvező hidrogeológiai adottságai miatt ugyanakkor, felszín alatti vízkészleteink mind az ivóvíz, mind a termál és gyógyvizeink tekintetében jelentősek. Éppen ezért az ivóvíz szolgáltatásunk jelentős részben (90%) felszín alatti készletek kitermelésére alapozódik, jelentős igény és törekvés fogalmazódik meg a termál és gyógyvizek gazdasági és energetikai célú hasznosítása iránt.

Az ország osztott vízgyűjtőkön történő elhelyezkedése ugyanakkor megköveteli, hogy a szomszédos országokkal folyamatos, szakmai és korrekt együttműködést alakítsunk ki.  Hét országgal kell úgynevezett határvizi egyezményben rögzített feladat ellátást és összehangolást megtenni és folyamatosan gyakorolni. Talán nem érdektelen itt megjegyezni, hogy a határvizi együttműködés ilyen intézményesített formájára a trianoni békeszerződés megkötésekor a magyar delegáció tett javaslatot. Ez a tény is aláhúzza, hogy hazánkban a vízgazdálkodási feladatok ellátásában a földrajzi és vízrajzi elhelyezkedésre illetve adottságokra visszavezethető okokon túl az állam szerepe a szokásosnál kényszerű okoknál fogva nagyobb és jelentősebb.

A vízgazdálkodási feladatok ellátásának szervezeti egységeit az utóbbi 20 évben 25 alkalommal szervezték át és ennek eredményeként az 1990 ben foglalkoztatott létszámnak ma alig egy negyedét tudja magáénak a vízügyi szolgálat. Az átszervezések és a létszám jelentős csökkenésének következménye, hogy a feladatok ellátása jelentősen szegmentálódott, szervezetek és intézmények, sőt minisztériumok együttműködését követelve meg egy-egy vízgazdálkodási feladat ellátásánál. A vízgazdálkodási feladatok ellátásához kapcsolódó szakterületek igen magas száma miatt amúgy is jelentős együttműködésre kötelezett vízgazdálkodás, ilyen módon már szakterületen belül is egyeztetésre kényszerült. 

Hazánkban a vizek mennyiségi és a minőségi kezelése (egyedüliként a világon) elkülönült és a monitoring rendszerek (éghajlati, hidrológiai, vízminőségi, területhasználati stb.) integrálása sem történt meg. A hatósági és kezelői feladatok szétválasztása ugyancsak együttműködést indokol, hiszen a hatóság, a feladatellátásához nélkülözhetetlen területi ismeretet és jelenlétet elvesztette. A viziközmű szolgáltatásban közel 400 szervezet érintett, saját ármegállapító szerepet betöltve, és kiélezve a konfliktust a szolgáltatásra felhasználható vízkészletek kitermelésének lehetőségei terén.

A vízgazdálkodási beavatkozásokra mindig a tudatosság a jellemző, a beavatkozások hosszú távra a közérdek, de minimálisan a többségi érdek érvényesítése mellett valósulnak meg. A vízgazdálkodásra ugyanakkor jellemző a tudatos területhasználat elősegítése, illetve lehetővé tétele, az infrastrukturális jelleg, az aktuális gazdaságpolitikától való szoros függés, a más gazdasági ágakkal, valamint a természettel való szoros kapcsolat.

A vízzel kapcsolatos feladatok jelentős része a szociális ellátáshoz és létbiztonsághoz kötődik ezért azok gazdaságossági megközelítése csak szigorú etikai és politikai kompromisszumok mellett lehetséges. A vízgazdálkodási beavatkozások jelentős részét kikényszerítő események valószínűségi változóként viselkednek, ezért a pénzügyi források odaítélésénél nagy a késztetés a kockázatvállalásra. Ennek is tulajdonítható, hogy a költségvetés százalékában kimutatott részesedése egyes vízügyi beavatkozások fedezetének folyamatosan csökken, sőt az árvízvédelmi beruházások 2009-től, a területi vízgazdálkodási beruházások 2008-tól lenullázódtak. A fejlesztések forrásai EU támogatási forrásokra terelődtek át, de ott a pályázatok elbírálása és a projektek megvalósítása nagyon lassú. A fenntartási feladatok elmaradása, túl azon, hogy művek állapotának leromlása miatt az ellátás biztonságát veszélyezteti és pld vízkárelhárítás esetében a védekezés költségeit jelentősen növeli, azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy az EU támogatásokat vissza kell fizetni.

Mindezeken túl a vízgazdálkodási létesítmények többsége nem forgalomképes, a hitelfelvételi és koncessziós lehetőségek korlátozottak, a művek nagy része (még a vizi közmű szolgáltatásban is) 100-150 évesek, ezért azok amortizációjának, vagy állóeszköz értékének számítása más mint az ipari létesítmények esetében. A vízkár-elhárítási létesítmények 2001-évi áron becsült 1625 milliárd Ft értékű állami tulajdonú vagyonnak a fenntartására 2010-ben, a vagyonérték 0.18%-át fordítottuk. 

A vízgazdálkodás helyzetének megítélésénél egy nagyon jelentős, nem magyar specifikumról az éghajlatváltozásban rejlő kihívásokról is szólni kell. Az éghajlatváltozás a vízgazdálkodás összes területére, a vízkár-elhárítástól az ivóvíz ellátásig kihatással van, illetve lesz. A vízügy nem tekinti feladatának az ezzel kapcsolatos okok kutatását, azt azonban igen, hogy felkészüljön a hatásokra, ami úgy összegezhető, hogy az időjárási szélsőségek előfordulási valószínűsége növekedni fog. Ennek szellemében kell a különböző stratégiákat kidolgozni.  Ugyanakkor, nincs ösztönző erő az elővigyázatos stratégiák kimunkálására, ezért minden bizonnyal nehézségek merülnek majd fel az éghajlatváltozásra történő alkalmazkodásban is. Mindezeken túl, a vízgazdálkodásban nem tud a gazdaságosság elve érvényesülni, az üzleti lehetőségek kihasználása korlátozott, a társadalmi teherviselés pedig a kívánatosnál nagyobb.

Magyarországon, a nagy vízgazdálkodási rendszerek megépítésekor a területhasználati igények a gyors vízelvezetésen alapuló vízgazdálkodási módszerekben voltak érdekeltek.  A vízgazdálkodás mindenkori szakemberei idejekorán jelezték, hogy a vizek visszatartása rendkívüli jelentőségű feladat, de csak a közelmúltban vált világossá a politika és a területhasználat számára, hogy az elvezetésre koncentrált stratégia nem fenntartható. Nem fenntartható, mivel eredménye, ha helyenként áttételesen jelentkezik is, , a befogadókban és a földeken, a süllyedő talajvízszintek és az emelkedő legnagyobb árvízi szintek, az ökológiai szemlélet megvalósításának hiánya, a gazdasági racionalitás hiánya, a kiadások növekedése, (és a felsorolás távolról sem teljes) jelentős feszültségek forrása, illetve gazdaságfejlesztési akadály.

A vízgazdálkodási feladatok összehangolásának természetes területi egysége a vízgyűjtő terület, amit alapvetően a domborzati viszonyok és a víz gravitáció hatására lefelé történő mozgása határoz meg. Az ország vízrajzi adottságai, jellegzetes alvízi szerepe, a viszonylagos vízbőség ellenére már régen arra késztette a vízgazdálkodás irányítóit, hogy a vízgyűjtőt tekintsék az igazgatás alapjául vállalva azt, hogy így a közigazgatás más területeivel a kommunikáció bonyolultabb. Ezt a felfogást igazolja az Európai Uniós országok törekvése az országhatároktól is független, vízgyűjtő elven alapuló vízgazdálkodás kialakítására (Víz Keretirányelv, Árvízi Irányelv, Duna Stratégia).